Na szóóóval^^ Nem fogok mindenkinek külön modult csinálni, majd utánaírom, hogy ki írta. :)

Bendőke:DD
Egy medve élt az erdőben,
úgy hívták, hogy Bendőke,
Mert nagy volt a pocakja,
belefért egy zongora!
Nagy nehezen bandukolt, de mégis talált egy fát,
s ahogy fölnéz rögtön felkiállt:Nini, ott egy méhkas,
hűha, mennyire hatalmas!
Biztos tele van mézzel!
Megy is hamar, nagy sebességgel.
De a fára mászás nem neki való,
hisz tudjátok, sok a kiló!
Így hát sokszor visszacsúszik,
mire végre felér a csúcsig!
Ott aztán benyúlt a méhek közé a kasba,
s nagy jajgatva,
felordítja:
Menjetek a francba!
Leesett a puha homokba,
de azért fájt neki a popója!
Megtanulta a leckét,
evett inkáb zsemlét!

By:Niki

*Felejtés*
Múltak a napok, és én csak vártam rád. Minden nap, mikor felébredtem, veled keltem. Bármit is csináltam, a gondolataim csak nálad jártak. Minden egyes nap, mikor lefeküdtem, veled tettem. Ott voltál a szívemben, parazitaként élősködtél bennem, és nem hagytad, hogy felejtsek… az emlékek összekötöttek és talán az érzés már el is múlt, de nem bírtam szabadulni a gondolattól. Hogy te voltál az első… álmokat szőttem, hogy egyszer majd csak visszajössz hozzám, vágytam a szavaid, érintésed, illatod, hangod után, mert szükségem volt rád. Vártam és vágytam a pillanat után, pedig már nem szerettelek… csak sebek maradtak utánad, csak tátongó űr… őrjítő a tudat, hogy akaratlanul is fogva tartasz… a gondolat élteti az érzést, mert nem akarom elfelejteni! A szívem nem akarja… és ha majd egyszer újra látlak, tudom, csalódni fogok… mert nem olyan leszel, mint az álmaimban, mint a képzeletemben… szeretném, ha megvalósulnának az álmaim, de tudom, akkor már nem kellenél…

Múltak az évek, és én még mindig vártam rád… már nem kellett volna más, csak egy pillantás, egy egyszerű gesztus… elég lett volna, ha megpillantalak az utcán… nem kellett volna, hogy visszamosolyogj, hogy ints vagy, hogy köszönj. Nem kellett volna, hogy megölelj, hogy rám nevess… nem kellettek volna a szavak, a pillantás, nem kellett volna a tudat sem, hogy már többet nem hagysz el… néha azt kívántam, bár ölnél inkább meg, bár vágnád el a szálakat végleg… és később keserűen kellett tapasztalnom, hogy hiába minden igyekezet, hiába telt el már egy év és pár hónap, hiába teltek el az órák magányosan, még mindig reménykedem… hiába sok bizonytalanság és a nyilvánvaló tény, hiába a bizonyosság és a feltevések, csak rád vágyom…

Hallom a lépteket a lépcsőn… futok… talán most… visszatérsz… a neved kiáltom… hallom, ahogy válaszolsz… hitetlenül futok, és akkor… megpillantalak… hiába az eltelt évek, napok, órák, percek, hiába a gondolatok, a düh, a keserűség és a maró magány, szeretlek… rám nevetsz, és felém nyújtod karjaid… futok… futok... de… megcsúszom… hallom a hangod, ahogy szólongatsz… érzem az érintésed a vállamon… hideg a kő és kényelmetlen. Kemény… a fejem zúg, sajog, nem érzem a tagjaim… mozdulatlanná bénít a fájdalom, ami a testemben lüktet. Hallom, ahogy a szívem ver… hangod halkul, nem látlak, csak a lépcsőket… az egyre fölém magasodó, félelmetes, hatalmas lépcsőket… közelít… érzem, hogy a falak összemennek, össze akarnak roppantani… sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon… ekkor sikerül megmozdítanom a fejem. Tekintetemmel téged kereslek, de nem látok mást, csak az ijesztő, egymás felé közeledő falakat és a hatalmas lépcsőt… egyetlen, árva, apró, pici könnycsepp indul útjára a szemem sarkából. Az egyetlen… az utolsó… hiszen becsapott a fülem és a szemem, mert annyira akartam… mert annyira vágytam rá… tudom, többet már nem jössz vissza hozzám… többet már nem látlak, nem hallom hangod, nem fogom kezeid… soha többet…

Lehunyom szemeim… sötétben és csendben akarok maradni… üres vagyok…
És halott… örökre…

By: Noni