Nos eljött az idő, amikor leírom a baromságaimat..>.< Mára igaz az az idézet.. "Remek napom volt, egészen addig, míg fel nem keltem."  Lementem, anyu pedig elkezdte mondani, hogy ez meg az megamaz. Aztán elküldött teregetni.. Felkaptam a kosarat, kimentem az udvarra.. Hátramentem a szárítóhoz. És mit látok? Nem, nem talált. Cirmos ott feküdt a fűben. Mosolygok és szólítom. Még csak meg se mozdul. A füle se, semmi. Közelebbhajolok.. A legyek a hasánál.. Nem, ez nem lehet igaz! Rohantam be anyuhoz, akkor már könnyeztem, hisz tudtam, hogy ha ő megnézi, akkor se lesz máshogy.. Meghalt.  Amikor anyu hátrajött, csak annyit tudott mondani: Óistenem. Persze rögtön hívta aput, aki szintén nem tudott megszólalni. Aztán engem beküldtek, hogy mondjam el Briginek, apu pedig egy helyen hátul a kertben, kigazolt, és ásott.. Nővérem kiteregetett helyettem, én pedig csak sírtam és sírtam, nem hagytam abba. Végül apu elásta őt, de nem néztem végig. Biztos nem bírtam volna. Amikor bátyámnak elmondtam, nem is akarta elhinni. Az ölébeültetett, és ott is sírtam. Mindenki tudta, hogy nekem a legfontosabb, nekem annyira fontos, hogy sírjak miatta.
Noni felhívott, és elmondtam neki is. Aztán megbeszéltük, hogy találkozunk. Jó volt, hogy ott volt mellettem, hisz ha egyedül vagyok.. végig sírtam volna.. Köszönöm!Elmondhatom, hogy jó délutánom volt..
Niki neked is..
7-kor hazajöttem.. Beszéltem anyuval, és mondta, hogy milyen fura, Cirmos hazajött meghalni. Ez azért megnyugtató, hogy szeretett minket annyira, hogy ne menjen el. Hisz itt nőtt fel..  Itt született. 
Istenem.. Tudom, nem kéne ilyen nagy ügyet csinálom belőle, de hát.. szerettem..
És Örökre Szeretni is fogom!